A mosoly mögött

Sziasztok.

Ma reggel tragikus hírre ébredtem. Ugyanarra a tragikus hírre, amire ti is: Robin Williams, az egyik legnagyobb, leginspirálóbb színész, akit a Föld megtisztelve hordott a hátán, elhunyt. Pótolhatatlan űrt hagy maga után. Tudom, vannak és lesznek nagyszerű színészek, de volt benne valami, ami kiemelte őt a színészek sorából.

A mosolya. Az a szinte meg nem szűnő mosoly, amit mindig láttunk rajta, ami a komédiákban nevetésre késztetett minket, és ami drámákban oly megnyugtatóan villant fel. Egy mosoly, ami gyermekkorom óta kísért, és ami gimnazista koromban is inspirált, és ma felnőttként sem hagy hidegen. 

És emögött a gyönyörű mosoly mögött az évek során annyi bánat gyűlt össze, hogy végül a szakadék szélére kergette ezt a csodálatos embert, aki végül a saját kezével vetett véget az életének. Élete legnagyobb félelme volt, hogy magára marad, és végül tényleg nem volt ott senki, aki megfogja azt a kezet. És ezt mélységesen sajnálom.

Talán érzitek, hogy most már nem egyetlen ember, egy színész sorsáról beszélek. Hány és hány olyan ember van, akinek nem fogja a kezét senki abban a pillanatban, amikor igazán szüksége lenne rá. Hány ember van, aki a leggyönyörűbb mosollyal fordul hozzád, és nem is sejted mi is van mögötte. Mennyi baj, bánat, küzdés, felülkerekedés és alulmaradás. Sokszor a legszebb mosolyok mögött bujkálnak a legelesettebb lelkek. Tudom, mert látok ilyet. Ismerek ilyet.

És ilyenkor azt kívánom bár ezer kezem lenne, hogy megfoghassam mindannyiuk kezét, hogy érezzék, nincsenek egyedül, hogy mindig van tovább. 

Sokan a legsötétebb perceikben is annyira önzetlenek, vagy épp önzőek, hogy nem akarnak mást zavarni saját fájdalmaikkal, úgy érzik, egyedül kell megoldaniuk és belefulladnak a részben önmaguk kreálta magányba. Ez pedig a legnagyobb butaság. Igenis zavard azt, akiben megbízol. Zavard a családod, zavard a szerelmed, zavard a barátod. Ezzel egymás életét menthetitek meg.

Zavarjatok engem. Bárki, aki a blogomra téved és nincs más, akinek szóljon, szóljon nekem.

Keressetek, barátaim, ahogy én is keresni foglak benneteket, fogjuk meg egymás kezét a szakadék szélén és tartsuk egymást fent.

Keress Te is. Te akinek a legszebb a mosolya, ami mögött most annyi bánat bujkál. Nyugodj meg, elmúlik. Addig pedig sose habozz keresni.

Búcsúzásképp itt hagyok egy dalt, szóljon mindenkinek, a nagy mosoly mögött. Szóljon mindenkinek, akinek pont akkor nem fogták a kezét.

Éjszakai inspirációk

Sziasztok!

Próbálok visszatalálni a blogoláshoz, első körben néhány inspiráló, hozzám kötődő képet dobok fel, aztán keresgélek majd a közeljövőben TAG-ek és egyebek után.
Puszika kedveseim!

Egyszer a varázs is elmúlik.

Már nem tudott mit kezdeni az idejével. Egyedül volt. Az egyetlen, akinek a társaságára vágyott, nem vágyott az övére. Arra gondolt, hogy ha sétálni indul, talán a gondolatai kicsit elengedhetik magukat, és később nyugta lesz tőlük.

Elindult a megszokott útvonalon, míg oda nem ért ahova akart. A partra. A Tisza csendesnek hatott a tisztes távolságból, de azért megkapó gyorsasággal zubogott el a hidak alatt. Mindenhol emberek, mindenki párban. Csak ő támasztotta egyedül a falakat. Szeged, a Tisza gyönyörű, de kár, hogy nincs kivel megosztani. Tovább sétált, néhány métert erre, néhányat arra. Nem találta a megfelelő helyet, a parton épp úgy, ahogy az életben sem. Nem tudta merre tovább, hát az ismerős utat választotta.

Azt az utat, amerre Vele sétált. Az első méterek még nem háborgatták. Aztán elért egy pontra. A helyre ahol lány először csókolta meg a fiút. Semmi sem jelezte, hogy az ösvénynek az a néhány centimétere más lenne, de ő pontosan tudta, hol történt. Séta közben megfordul, ahogy alig több mint egy hónapja is, de csalódottságára Ő nem volt vele. 

Micsoda ostoba nonszensz. Gondolta magában. Dühös volt, amiért elvesztette Őt. Dühös volt Rá, de méginkább magára. Mérges volt magára, mert buta volt és naiv. Talán még nem szeretett korábban úgy soha, mint az elmúlt egy hónapban. 1 hónap - nevetséges. És mégis mennyit jelent. Csak egy hónap volt ugyan, de jobban szerette, mint másokat évek után. Az évek során felépített, biztonságért felelős falakat lebontotta az Ő kedvéért, mert azt hitte, Ő érdemes rá. Lebontott minden falat és kerítést, határok, elvárások és feltételek nélkül szerette - hiába. 

Egy valamire talán mégis jó volt - emlékeztette, hogy nem véletlenül épültek fel azok a falak. Ideje hát visszapakolni őket. Nem engedheti meg magának többet a naivitás luxusát. Védvonalak sora épült fel benne egyetlen magányos séta alatt. Nem volt már tovább téma az elvarázsoltság. Ideje kinőni az ilyesmit.

Közben tovább sétált a Tisza mellett. A gondolatai és az érzései egymást próbálták túlkiabálni. A séta közben vissza-visszatérő emlékképek kétségbeesést keltettek benne. A kétségbeesés úgy kaparászta belülről, ahogy a rágcsáló kaparássza a terrárium falát, kiutat keresve. De ahogy a rágcsáló, úgy a kétségbeesés sem jutott ki. 

Mire a gondolatmenet végére jutott, elfogyott az út. Visszafordult, egy utolsó pillantást vetett a folyóra és a hidakra, majd hazament. Szeged, a Tisza gyönyörű, de kár, hogy már nincs kivel megosztani.

(A fényképeket én készítettem) 

Minden kezdet nehéz

Sziasztok Fiúk és Lányok!

Zsófi vagyok, és már legalább százszor kezdtem bele a blogolásba, de mindig félbe maradt valamiért. Most viszont hozzáfogok újból. Lehet ez sem fog sokáig tartani. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. 

Elsődlegesen azért is kezdek bele, mert elég sok szutykot kaptam a nyakamba az utóbbi időben. Az utóbbi pár napban különösen. És le kell foglalnom magam. Ezért indul a blog. 

Hogy miről fog szólni? Nem tudom. Rólam. Hogy jó lesz-e valamire? Talán. Nekem biztos. Lefoglal majd.

Lesz minden, ami csak eszembe jut. Postok rólam, és azokról ami érdekel. Majd kialakul. 

Addig csak lessetek :)

Puszi